Fable Jégtánc

A tücskök lélegzetvétel nélkül zengtek. Halpénz-ezüst, hűvös
fények folydogáltak az égboltról. A levegőnek száraz fehérbor íze
volt.
Jade előrelépett, éppen akkor, amikor újra jelentkezett a
fájdalom. Elkapta és megszorította a korlátot. Teleszívta tüdejét, és
sokáig benn tartotta a levegőt. Ez némileg enyhítette a kínt.
Sachel felpattant. A lány mellé lépett.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Hány óra van?
– Négy harminchét.
– Tizennégy perc telt el az első óta.
– Kérlek, Jade – mondta a pasas komolyan –, ne hamarkodd el.
Legalább holnapig bírd ki.
– Még semmi sem biztos. Csak kétszer éreztem. Tudom, soha
rosszabbkor nem jöhetne, mint ma. De ne aggódj, ha komoly,
beülök a kocsiba, és eltépek a klinikára.
– Mi az neked?! Százötven kilométernyi autózás hegyek között,
az isten háta mögött, szülőfájásokkal?!
– Nem kell eltúlozni. Ha még néhányszor jelentkezik a fájdalom,
elindulok. Még ha lépésben hajtok is, három óra alatt a kórházba
érek. Lehet, hogy a gyerek csak estére születik meg. Ne törődj
velem, főnök. Neked az a dolgod, hogy tízre a tárgyaláson legyél az
élő, eleven Vance-szel. Utána bőven ráérsz meglátogatni engem.
– Félek, nem fog férfiasan csengeni, amit mondok...
– Akkor ne mondd! Nehogy kárt tégy a nimbuszodban! Neked az
a dolgod, hogy Vance-re vigyázz, emez meg az én dolgom.
Megoldom.
– Nem visz rá a lélek, hogy veszekedjek veled. De nem árt, ha
kitalálod, mit gondolok.
– Arra gondolj, mint főnök, hogy néhány hónap múlva
dolgozhatok. Vance alszik?
– Idáig hallszik a horkolása. Nem vitatkozom veled. Különben is,
korai még a szülésről beszélni.
– Haha – felelte Jade.
Nem tudta volna megmagyarázni, miért veszi biztosra, hogy
elérkezett az idő. Nem kapaszkodhatott részletekbe, ám úgy
általában érezte: más-állapotba került. Ez a gondolat