Fable Jégtánc

hájas-lomha fellegek lehorgonyozták magukat a fenyők
koronacsúcsain, felszúrt bensőjükből daraszerű pelyhek szitáltak
alá. A kifulladt szél elterült a bokrok alatt, s a végigrepedt felhőkből
kiömlött a rengeteg hó. A kövérkés pelyhek összetapadtak
fáztukban, lusta táncolással süllyedtek a föld felé.
Jade az ablakkal szemközt ülve a hóesésben gyönyörködött,
íriszén a gyertyalángok visszfénye ragyogott. Fogalma sem volt, mit
eszik, iszik, elragadtatottságában csak a kinti tündöklést látta, a
lucfenyőn ágaskodó izzókra telepedő, majd leolvadó pelyhek
csillámló fény-játékát.
Morganék a szomszédos asztalnál falatoztak, mormolón
beszélgetve, olykor át-átszólva hozzájuk; a gazda időnként felkelt,
és sűrű habú, haragosbarna sört csapolt a pultnál.
Bárd gépiesen evett, a tányérja mellé támasztott komponáló
füzetben lapozgatva. Amikor a délután készült dalhoz ért, komoran
felsóhajtott.
– Ezt nem tudom elénekelni – mondta.
– Én sem – vigasztalta Tilton.
– Ehhez egy előrehaladottan iszákos, több üveg lúgot felnyalt,
három ízben is átvágott torkú dizőz kellene.
– Igen – bólintott a szaxis.
A két pasas egyként Jade-re meredt.
A lány pillantása rájuk rebbent.
– Mi van? – kérdezte.
– Egyáltalán, ismeri a kottát? – dünnyögte a dalonc.
– Persze, hiszen hegedülni taníttatták.
– Énekhang dolgában hogy' áll?
– Alt – felelte Tilton. – Néha, esküszöm, basszusba hajlik,
alighanem a mutálásnak betudhatóan.
– Mit akartok? – nyögte Jade.
Bárd eléje tolta a füzetet.
A lány a verset futotta át elsőként, majd dúdolásra fordította a
hangjegyeket. Ha elvétette, újból nekirugaszkodott.
– Pazar – mondta végül, mutatóujjával visszajuttatva a partitúrát
a dalonc elé, és hatalmasat harapott egy viaszos héjú almából.
– Elénekelnéd? – puhatolta a zsaru.
– Ha Tilton kéri – hangzott a válasz.