Fable Jégtánc

akiket invalidusokká tett a téren?! Marhaság.
Átsöpörtek a belvároson, bevették magukat a turisták által
gyérebben látogatott vidékre. Kopár utcákon jártak, hámló vakolatú
bérházak, mélán böfögő kukák között.
Beléptek a brémaiak házába. Jade visszatartotta a lélegzetét.
Több évtizedes penetra áradt a festékszóróval dekorált falakból, az
enyészedő korlátokból, lépcsőfokokból.
Bárd elbizonytalanodott, s lendületét vesztette. Megrogyott vállal
megtorpant, és a lányra csodálkozott.
– Mit keresek én itt? – nyögte.
Jade látta, hogy a zsaru már megint konfliktusba keveredett a
lelkiismeretével. Mielőtt szóvá tehette volna, mennyire untatja ez a
program, futó léptek, nevető hangok hallatszottak az emelet felől.
Bárd felületes ránézésre is úgy festett, mint az az egyén, aki
hirtelen rádöbben élete legsúlyosabb kudarcára: képtelen
láthatatlanná válni.
Jade tudta, milyen a tökéletes mimikri.
A falhoz simult, két tenyere közé fogta a zsaru arcát, és magához
húzta. Moziplakátra illő filmcsókban forrtak össze: ajak az állon,
ajak az orr mellett, akár Humphrey Bogart és Ingrid Bergman a
Casablancában.
Jade-et nevetés fojtogatta, mert felötlött benne: olyan ez a
műcsók, mintha pudingot ennének; a léptek elhaladtak mellettük,
majd eltávolodtak, s a lány már nem nevetgélt, a férfi arcszeszének
illatával és a reggel óta kiserkent borosta szurkálásával ismerkedett,
ám azt is érezte, hogy a konspiratíve lerohant Bárd válla, karja
botmerev, s majd' eltörik.
Kibontakozott az ölelésből.
– Nem ők voltak – mondta. Furcsa düh szállta meg.
Közlendőjéhez hozzáfogalmazott némi gorombaságot is. – Még ne
ájulj el, lopódzzunk tovább.
– Lehet, hogy inkább elájulok – vallotta be Bárd. – Az rendben
van, hogy én itt vagyok, de a te jelenléted...?!
– Tudom – legyintett unottan Jade. – Millió lőfegyverrel állnak
lesben az ajtó mögött. Gyerünk. És ha megint szembejönne valaki,
a láthatatlanná válás másik módját választjuk: te ütemesen verni
kezdesz engem. Ez esetben sem fogunk feltűnést kelteni.