Fable Jégtánc

minden eddiginél felkavaróbbnak, minden létezőnél szebbnek
érzett. Megrettent attól, hogy ez már felülmúlhatatlan, tehát az
utolsó. Ellepte a fájdalom.
Lement az utcára, megleste az érkező Bárdot, de képtelen volt
megszólalni. A meglepett férfi mellére vetette magát, és átsírta az
ingét.
– Tilton rosszul van? – kérdezte a zsaru rémülten.
Jade csak a fejét rázta, s ömlöttek könnyei. Kapott egy
terebélyes férfizsebkendőt, majd mállékonyakat, papírból, s amikor
Bárd készlete kimerült, a lány sűrű szipogások közepette
megszólalt, s bár tudta, hogy lehetetlent akar, azt követelte: tartsák
életben Tiltont, zenéltessék évszázadokon át.
– Ha meghallgatod az új számát, el ne áruld, hogy tökéletes,
nem szabad tudnia, nehogy abbahagyja a dalírást!
– Szerinted tökéletes?
Összeölelkezve álltak az utcán, eső szemerkélt, a gomolygó
párában kísértetiesnek tetszettek a lámpafények, egy esőcsepp
Bárd szempilláján egyensúlyozva tűzopálnak tettette magát, majd
lepergett és összetört.
– Tökéletes – bólintott Jade. – De el ne áruld neki!
– Azt hiszed, hogy tovább él, ha ócsárolni kezdjük a munkáját?!
A lány felnyögött, és ellépett a zsaru elől.
– Ha olyan messze laknál, mint amilyen hülye vagy, sose érnél
haza – közölte dühösen.
– Erre még visszatérünk, most onnan folytasd, hogy mit
tehetnénk Tiltonért!?
– Nyugodtan dicsérd meg a dalát, de nyomban tedd hozzá, hogy
most aztán már csak egy hajszál választja el attól, amit keres. Amíg
ebben a hajszál-hitében megtartjuk, nem bír el vele a halál.
– Meglehetősen romantikus elképzelés – jegyezte meg Bárd. –
Mégsem vagyok ellene. Szedd rendbe az arcodat, és menjünk fel,
mielőtt tébécét kapnánk.
Mire a lakásba léptek, Tilton magnószalagra fújta a zenét, s
ilyképpen saját szaxofon-kíséretével énekelhette el a dalát. A
szöveg nem szólt semmi különösről, nem volt egy testamentum, a
világot sem váltotta meg, legfeljebb hármójuk lelkét kavarta fel.
A szaxofon sírt, nevetett, majd egykedvűen brummogott,