Fable Jégtánc

– Nosza.
Tilton teleszívta a tüdejét, de a hangszerbe fújni már nem volt
ideje.
Bárd robbant be az ajtón.
– Mi van?! Ez már nem is kopog? – méltatlankodott Jade.
– Ó, a francba! – köszönt az érkezett.
Ledobta bőrdzsekijét, gépies sietséggel lehántotta hónaljtokját, s
már-már letette azt is, amikor a lányra pillantva észbe kapott, és
visszafegyverkezett. Felfoghatatlan zaklatottságában
megfeledkezett széles karimájú kalapjáról. Levetette magát a
fotelba. Kinyújtóztatta lábait. Tekintete kitisztult.
Rosszkedvűen felnevetett.
Jade gyanította, hogy benarkózott.
– Nem vagyok normális! – tájékoztatta feszült közönségét Bárd,
miután kikacarászta magát.
– Vannak tünetek – hagyta rá Tilton.
– Rohantam, hogy megvigasztaljalak. Elterveztem, hogy a
karomba veszlek, ringatva babusgatlak, megnyugtató közhelyeket
súgdosok a füledbe.
– Engem?! – firtatta a szaxis döbbenten. – Halálhíremet vetted?
– Az övét – nevetett keserűt a zsaru, Jade felé intve. – És jöttem,
mielőtt elemésztenéd magad a bánatban.
– Ami engem illet, jól vagyok – újságolta a lány.
– Mi az, hogy jól vagy?! – grimaszolt Bárd.
– Hogy érted a "mi az, hogy"-ot?
– Pont olyan érdes a modorod, mint egyébkor, legfeljebb egy
szemernyivel tovább szépültél tegnap óta.
Jade-nek elállt a lélegzete, s úgy rémlett, a falióra is visszatartja
a tiktakolást néhány pillanatra.
Bárd is meglepődött tulajdon szavain, majd az arcára rántotta a
kalapját, s mögüle dünnyögte:
– Hát, nem kicsiny a megkönnyebbülésem, bár nem teljes. Fene
se érti, örömömben még kedves is vagyok.
Tilton hallgatta őket, pillantása ide-oda pattant, akár egy
pingpong-partin. Mindentudó vigyor bújt meg szájzugában. Aztán
felkapta a szaxit, és a hangok közé csapott.
Jade lenyelt egy pohár paradicsomlevet, az utolsó kortyokat