Fable Jégtánc

időt.
Montana bólintott. A lány boldogan visszaszédült volna a
karjaiba, hogy azután unásig ott maradjon, ám sürgősen beszélnie
kellett Tiltonnal.
Addig fáradozott, mígnem megszólíttatta magát Chris-Maxszel.
Így hívták a nyurga, szőke fickót az erkélyével szemközti kertből.
Eleinte csak össze-összemosolyogtak, midőn Chris-Max a
hamisciprusok övezte, hatalmas területen tett-vett, Jade pedig a
korláthoz támaszkodva sütkérezett, nem titkolt érdeklődéssel
kísérve a fiatal férfi kivehetetlen, furcsa tevékenységét.
– Átjönnél? – kérdezte egy napon az előkelően karcsú, sugárzó
pasas.
– Bűnös kíváncsiság emészt – felelte Jade.
A látogatáshoz meg kellett kerülnie a háztömböt, de megérte. Az
emeletes bérházak túloldalán hófehérre festett kőfal fogadta, a
névtáblán mindössze ennyi állt: Chris-Max.
– A művésznevem – mondta a pasas, szélesre tárva a kaput.
– És a művészeted? – kérdezte Jade.
– Élő kerti szobrokat és tűzfal-festményeket csinálok.
– Nem az örökkévalóságnak dolgozol?
– Én csak játszadozom. Nem is szeretem, ha művésznek
neveznek.
Végigsétáltak a kerten, s a lány úgy érezte, a mesébe tévedt.
Fűvel, kövirózsával, egyéb zöldekkel benőtt eleven szobrok,
domborművek hevertek szanaszét. Egy örökzöld olajbokor mögül
derékig beásott nőalak bukkant elé, majd néhány lépés után
megszakadt a sétaút, hogy helyet adjon egy, a földön hasaló,
szétvetett karú embernek. Azután férfifejbe botlott, s
megcsodálhatta római arcélét.
Chris-Max elmagyarázta, hogy sem kő, sem gipsz nem
szükséges szobrai létrehozásához. Csak föld és növények. Így
aztán valamennyit azon a helyen alkotja meg, ahol majd élni
fognak. Mivel effélét senki más nem csinál, ötletét, technikáját
levédette. Ő tehát monopólium-tulajdonos. Örökzöld, könnyen
kezelhető, kivételes szépségű növényanyaggal dolgozik.