Fable Jégtánc

először: a gyűlölet olyan, mint a rosszindulatú daganat,
fékevesztetten terjed, mígnem mindent elgennyesít.
Jade az anyjáról beszélt, s mivel végre beszélni mert róla, kissé
megkönnyebbült, mintha mérges keléstől szabadult volna.
Kimondta, hogy anyja beteg, korcs, torz lélek; szavakat keresett
– és hála a befalt könyveknek, viszonylag könnyedén talált is –
annak kifejezésére, miként terrorizálták őt szülei megzápult
élet-ábrándjai. Elmesélte, milyen furcsa, fájó szégyent érzett,
meglesvén anyját, amint az az ő tüllfodros tütüjét feszegette
magára, suta spiccre állva a tükör előtt, majd a csípőjéről lepattogzó
ruhát félrehajítva, undorral bámulta lankadt mellű, hullafoltosan
sápadt, hamar elvénült testét, s ezen undorral támadott a lányára;
ezen undora vezérelte, mérgezte egész életét, ez szította beteges
irigységét tulajdon gyereke, férje, barátai, egész környezete iránt.
A fiatal férfi, aki nem csupán mozgáskultúrát, de elemi kultúrát és
jó modort is tanított az intézeti lányoknak, eleinte rémülten, majd
egyre érdeklődőbben hallgatta a ráfakadó vallomásokat. Észrevette,
hogy szombatonkénti beszélgetéseik egyre intimebbé válnak, majd
arra is felfigyelt, amit Jade titkolni próbált előtte: kapcsolatuk több
mint baráti, a lány belészeretett. Idősebb fivérként avagy fiatal
apaként felfogott szerepe ezzel összeomlott; szívesen lelécelt volna
a várható bonyodalmak elől, tudván tudva, hogy Jade nem viselné
el, ha visszautasítaná, márpedig szombatról szombatra mind
közelebb jutottak a pillanathoz, amikor erről is beszélniük kellett.
A tanár tévedett, Jade sosem hozta szóba a szerelmet. Egyfelől
azért, mert az ő szemében a harmincas férfi matuzsálemnek
számított. Másfelől azért, mert intézeti életében is változások
történtek: a számosszor megvert társnők mindent elkövettek, hogy
behódolhassanak neki, s ő elfogadja végre hódolatukat.
Jade ezen meg sem lepődött. Túl gyakran látta csúszni-mászni a
szüleit. Emlékezett a behódolási pózhoz felöltött mosolyukra, amely
úgy festett, mintha dilettáns szobrász faragta volna: lerítt az
arcukról, repedezett, ropogott. S amikor a pózt kiváltó személy
hallótávolon kívül került, a silány tekla mosoly nem csupán
elfoszlott, de azt valóságos gyűlölet-orgia követte, az imént még
olyannyira megbecsült illető hátba köpdösésével, káromlásával,
kiátkozásával.