Fable Jégtánc

– Hívd fel a Yardot! Mondd, hogy lövöldözést hallottál a
környéken, és tedd le a kagylót! Nyomás!
Jade hipnotizáltan engedelmeskedett.
Míg elhadarta közlendőjét, Bárd a kabátja alá dugott kézzel
figyelte a kihalt utcát.
Amikor visszatámolygott a kocsiba, ugyanazt élte át, amit az
imént.
Padlógáz, vad kanyarok. Dühtől torz fej.
A gyűrű már nem égette az ujját. Lefejtette kezéről a
kesztyűrétegeket. Időnként a zsarura hanyatlott. Érezte, amint a
hideg felfelé rágja magát a lábszárán, a hasa felé tartva.
Lepillantott, s látnia kellett szakadozott bőrminijét, vérfoltos
pulóverét.
Végre a zsaru megszólalt, de csupán undorának adott hangot.
– Milyen szagod van?!
– Van Damme – felelte Jade készségesen. – Egészen belém
ivódott.
És ekkor, eltávolodva az összevérezett utcától, a
halottaskocsitól, a Renault romjaitól, a zsaru megint a fékre
feszítette a talpát, és a járdaszegély mellé zökkentette az autót.
Jade-hez fordult, megragadta a vállát, ám csak azért, hogy
leszaggassa róla a prémkeppet. Ezután felkapta az ablaktörlő
rongyot, és nekiugrott a lány sminkjének. Percekig dörzsölte az
arcát, nyüszítve vonagló tiltakozásával mit sem törődve.
Jade elernyedt, lehunyt szemmel várta, mi fő ki a rohamból. A
lucskos rongy nyaldosta a bőrét. Amikor úgy érezte, nem bírja
tovább, erőtlenül a zsaru csuklójába kapaszkodott.
– Engedj el – kérte.
Bárd lehajította a rongyot. Végignézett Jade-en, s tekintetén
látszott, hogy megint felfedezett rajta valami tűrhetetlent.
– Ne! – sikoltotta a lány, s mindkét kezével a férfiba
kapaszkodott. – Ne! – bugyborékolta. És kirobbant belőle a
zokogás.
A zsaru nem hatódott meg. Nem ért rá a dührohamától.
– Mit műveltél már megint, te eszement, hülye bige?! – kérdezte,
bár inkább csak akadémikusan.
Jade rábámult két tenyere ernyője mögül, s éppen arra készült,