Fable Jégtánc

Valamim, ami olykor a szárnyára vesz. Sosem is töprengek ezen,
egyszerűen csak élvezem.
– Látom még? – Elbocsátásnak hangzott. A medál visszakerült a
fiókba, a fiók az asztalba, a tolószék mély árnyékba farolt.
– Lehet – sóhajtotta Jade.
Még a bűvölet hatása alatt volt, amikor a szürkülő utcára lépett.
Úgy érezte, nem jár, hanem lebeg, úszik a méltatlanul mocskos,
rágógumi-kérges aszfalt fölött.
Valaki megragadta a karját.
Az iparművész. Várt rá, és közben kigondolta a megfelelő
mondatot.
Jade elhúzódott, és tovalebegett.
– Figyelj már! – loholt mellette a pasas. – Nincs ám kecském!
– És ha kecske nincsen, nő is jó lesz? Vegyél egyet.
– Mennyit kérsz?
A lány megtorpant.
Jéghidegre józanodott. A fosszília nem mondott árat, de sejteni
engedte, hogy úgysincs annyi pénze. Legyen?
Tetőtől talpig végigmérte kérőjét. Győzködte magát. Egyik
szakma olyan, mint a másik. Nem is lehet olyan gempa a
kurva-ipar, hisz oly sokan űzik. Mindazonáltal mégsem lehet
elhirtelenkedni egy ilyen sorsfordító döntést. Meg kell vitatni
Tiltonnal. Esetleg Bárddal is.
– Kibírod holnapig? – kérdezte a pasastól.
Az iparművész nem úgy festett, mint aki kibírná. Enyhén nyálzott
az istenadta. Jade nem is várta meg a válaszát.
– Holnap ilyenkor ugyanitt várhatsz.
A pasas szeme kidülledt.
– Mostan! – nyafogta.
– Nem bánom, ha ennyire sürgős, alapozzál egy profival!
A lány futásnak eredt.
A vörös-sárgán aranyló, párateli délutánt váratlan sietséggel
követte a ridegen hűvös este, amelyben már a tél fenyegetése
érződött. A házak egymáshoz roskadtan álltak, mintha fáztukban
bújnának össze, ablakaik mögött gyertyaláng-sárga, nyugodt fények
melegítettek.
Jade szíve összefacsarodott, szeretett volna mihamarabb