Fable Jégtánc

A zene is segít elterelni a figyelmét a sebről. Vigyázzon a
bombájára, amikor előrehajol. Ez az, ügyes. Ne hagyja abba a
lélegzést! Szívja be a levegőt! Mélyebben! Jó!
London végezte a rábízottakat.
Jade hipnotikusan beszélt hozzá; szuszogó légvételeiktől
visszhangzott a kocsi, akár egy intenzív osztály.
Megszólalt a magnó. Leonard Cohen hangjára folytatták
légzőgyakorlataikat.
Jade két fájást vészelt át, ezúttal nem feledkezett meg az óráról:
nyolc perc telt el közöttük.
– Könnyebb? – kérdezte a férfit.
– Mintha. Csakhogy utálom ám, ha hülyét csinálnak belőlem!
– Szívja be a levegőt! Tartsa benn! Tovább!
– Kussoljál, mert lelőlek!
– De hát mi a baj? Azt mondta, használ.
– Használ! De ne használjon, ha terhestorna! Minek nézel
engem?!
Jade felnyögött.
– Oké, jogos, rosszul fogalmaztam. Nem az a terhestorna, amit
most csinálunk. Mi fájdalomkönnyítő légzőgyakorlatokat végzünk.
Óhajtja a tornát is megpróbálni? Lássunk hozzá: ugorjon kis
terpeszbe, nyújtsa előre a karját...
– Jól van, elég! Lélegezzünk.
Hangos, ütemes szuszogással megérkeztek a benzinkúthoz.
Az alkalmazott a kocsi hátuljához lépett.
– Na gyerünk, kifelé! – parancsolta London. – Azt akarom, hogy
a barátod is lássa a komolyságomat!
Jade csaknem szívszélhűdést kapott, látván, hogy a pasas a
jobb oldali ülés felé ráncigálja a biztosítószegre eszkábált
gézpórázzal.
– Hidegvér, London – kérte nyugodt hangon, ám legalább
kétszázas pulzussal. – Nem tudok átmászni a váltókarokon.
Próbáljuk meg emerre.
– Neked elment az eszed! Nem vagyok artista a térdemmel!
– Tele parancsolja? – kérdezte a kutas.
– Tele – sóhajtotta a lány. – Ne rángassa a pokolgépét, mert
elszállunk az egész benzinkúttal együtt!