Fable Jégtánc

egy harang, amely különös, sóvárgást keltő, kedves hangon ezt
csilingelte: ka-rá-csony, ka-rá-csony.
Akárha hangfogóként borult volna az útra, a hó elnyelte a gumik
surrogását, a motor halk hangja is elenyészett a meseire fehéredett
tájban.
Jade megállt egy percre. Leengedte az ablakot, s hallgatta a
suttogó, mély csendet. Arra gondolt, hogy ilyenkor hihetetlen és
mégis természetes eseményeknek kellene bekövetkezniük.
Szépségbe illőeknek.
Ehhez képest emlékeztette magát a feladatára; folytatta útját a
hatástalanítandó pasasok felé.
Az utat szegélyező korláton pirosló prizmák vidáman
felszikráztak az autólámpák közeledtére, a kilométerjelző oszlopok
félrecsapott hókucsmát viseltek, s megpróbáltak gombának
látszani, unták már örökké ugyanazokat a számokat mutogatni.
Némelyik nem is mutatta, megbújt a hó alatt.
Jade ujjai megnyirkosodtak a kesztyűben. Még három kilométer.
Lassított. Mióta erre az útra hajtott, alig találkozott járművekkel.
Néhány teherautó, kisebb furgon, egy-két személykocsi hajtott el
mellette.
A visszapillantó tükörbe nézett. Lágy lámpafény-kettős csillogott
mögötte, százötven-kétszáz méternyire. Úgy döntött, félreáll,
elengedi a közelgő autót. Azután mégis tovább hajtott, szinte
lépésben. Ellenőrizte és kibiztosította stukkerét.
Megigazította a melleit. Mivel a sajátja nem volt kellően
terebélyes, néhány, válltöméshez használatos szivacslappal
korrigálta a hiányt, ám ezek időközben kissé kirázódtak a melltartó
kosarából. Midőn úgy találta, hogy szédítő keblei eléggé peckesen
állnak, feszesre húzta fölöttük a fehér pulóvert, gondosan
elrendezte keppjét: a hónaljtok nem villanhatott elő. Combtőig
felhúzta a bőrszoknyát, levélboríték méretű táskájából
előcsippentett egy cigarettaszálat, mély lélegzetet vett, s a kesztyű
alatt lapító opálra nézett.
A gyűrű lassan átmelegedett, de nem forrósodott fel. A kő
élettelennek látszott a holdtalan éjszakán.
A lámpafény-kettős vakító ezüstre festette a visszapillantó tükröt,
a kocsi a Suzuki mögé ért.