Fable Jégtánc

– Személyesen?
– Ezzel a két kezemmel – mondta a férfi, felmutatva ápolt körmű,
szép kezeit.
– Oké – bólintott Jade.
Montana rámosolygott, és visszavonult a függöny mögé.
– Értem már – szólt Jade. – Zugivó.
– Amikor az embereim szóltak, hogy megérkeztek magával,
muszáj volt bekapnom egy pohár italt a nagy ijedség előtt. Bevallom
őszintén, nem erre számítottam.
– Nem mire?
– Azt hittem, Jade Ullman százhúsz kilós, csupa fehérje, durva
kis csaj.
– Hé, Montana, választékos úr nem ejti ki a száján azt, hogy
"csaj". Jade Ullman ötvenöt kilós, durva kis csaj. Honnan a ragyából
tudja a vezetéknevemet? Évtizedek óta készülök arra, hogy
megváltoztassam. És ha csak egy szemernyit is hasonlítanék
valamelyik szülémre, habozás nélkül plasztikai sebészhez
fordulnék.
A férfi előjött a függöny mögül. Bele sem gabalyodott, tálcát sem
cipelt. Elegánsan tartotta a talpas kelyheket, csuklóján vékony
aranylánc, mandzsettáin brillköves gombok csillantak.
– Magáról enni lehetne – sóhajtotta Jade. – Tudom, mit rejteget a
firhang mögött. Az autoklávot.
– Helyes lány – felelte Montana.
És elvigyorodott.
A lány valósággal irtózott e kifejezéstől egy ilyen úrral
kapcsolatban, ám ez mit sem változtatott azon, hogy Montana
bizony vigyorgott, és szemlátomást ugyanúgy élvezte a helyzetet,
mint Jade.
Ültek az asztal szélén, akár a fecskék a villanyspárgán, és
kortyolgatták a pezsgőt.
– Szinte sajnálom, hogy hamarosan megzavarnak bennünket –
búsongott a férfi.
– Ne nyisson ajtót. Üzenje ki, hogy elutazott a
Galápagosz-szigetekre.
– Nem lehetek udvariatlan a meghívott vendégemmel. Közös
ismerősünket várom. Zsaru az illető. Ma délután már találkoztunk