Fable Jégtánc

szemérmesen tündöklő képeit festeni.
A szőke pasas nyugodtan örülhetett: házfali festménye vonzotta
a lelki egyívásúakat, sznobokat és turistákat; a mélyülő
szürkületben is többen fotóztak, egy kisebb társaság a látvány
értelmezésébe bonyolódva, emelt hangon vitatkozott, egy
farmeroverallos fiatal lány a nyakát hátraszegve bámulta a képet,
steppeltre ráncolt homloka lassan kisimult, arcán mosoly áradt el.
– Gyere – mondta Chris-Max. – Villázzunk a fejünkbe valami
ételfélét.
Beestek az első étterembe, amely azonnal nevezetes lett
számukra. A mesterkélt félhomályban üresen álló asztalsor
végében egy elfajzott Liszt Ferenc gyúrta a zongorát; vállára omló,
kevés szálú fehér haja bőszen szálldosott, hosszú, indaszerű karjai
görcsösen csapkodtak, ám ennek eredményeként mégsem zene
jött a világra, hanem agresszív kakofónia.
A pincér megvárakoztatta őket. Nem jól tette. Üldögélés közben
viharosan múlott az étvágyuk, életkedvük, s már-már
humanizmusuk is bágyadozni kezdett.
Aztán egyszerre csak ott állt mellettük a felszolgáló, fekete
frakkban, oly keskeny arccal, mintha csak profilja lenne.
– Szabadságon van a zongoristájuk? – nyögte Chris-Max, a
halántékát masszírozva, mivel a szóbeszéd szerint ez jót tesz
fejgörcs ellen.
– Ő a zongoristánk – mutatott a pincér a billentyűkön tébolygó,
méltán ősz férfiúra.
– Azt hittem, ő a helyettes – sóhajtott a pasas csalódottan.
– Nem – mondta a pincér. – Ő a zongorista. Igen tehetséges.
Igen művész.
– Zongorában? – hökkent meg Jade. – A konyhájuk is ilyen? –
Eszébe ötlött valami. Megragadta Chris-Max karját. – Tudom, ki ez!
Láttam az újságban a fantomképét! Ez a zongorakalapácsos
gyilkos!
Kirúgták maguk alól a széket, és az utcára menekültek. Két
saroknyit loholtak, majd egymás karjába dőltek, zihálni.
– Elkeseredetten éhes vagyok – panaszolta Chris-Max.
– Elviszlek egy helyre, ahol füst van és doh van és blues szól.
Beszélik, hogy a konyhában láttak már csótányt, és az étlap sem