Fable Jégtánc

ennem!
Jade mégiscsak elővett egy zsebkendőt, ezúttal lövöldözés
nélkül. Bárdhoz hajolt, és letörölte a szája szélére dermedt
vércseppet.
– Úgy csókolok, mint egy vámpír – merengett, közel a pasas
arcához. Mutatóujját a zsebkendőbe dugta, és a fintorgó zsaru
ajkához nyomta. – Nyálazd meg. Rád száradt.
– Mássz le rólam – kérte Bárd.
– Nincs két órája, hogy végigfutottam az ismerős pacákok során,
szóba jöhető férfit keresve köztük. Tudom már, miért nem
gondoltam rád. Elfojtásból. Azért nem jutottál eszembe, mert nem
akartam ezzel is szembenézni.
– Te jó isten! Mivel?!
– Te vagy a szóba jöhető férfi. Az egyetlen.
– Mondd, konkrétan miről beszélsz? – A zsaru kezdett újra
becsavarodni. Szeme tágra nyílt, mellkasa hullámzott.
Hirtelen lesöpörte a lányt a válláról, elfordította az indítókulcsot,
és a gázra taposott.
Az Audi az út közepére repült, megrázta a farát, de folytatta a
száguldást.
Jade az elharapott nyelvéből serkenő vér sós ízét kóstolgatta.
Bárd rövid töprengés után megszólalt.
– Figyelj jól, istenverte, hirig bige! Megőrülök tőled, és ez
már-már ugyanaz, mintha érted őrülnék meg. Nem kell átitatnunk a
kapcsolatunkat mindenféle érzelgős baromsággal. Húsz perce
sincs, hogy a halál torkában jártál, korai még a cinizmus. Azzal
foglalkozz, ami történt. Lásd be: szakítanod kell Nazirral, és
egyáltalán, ezzel az életformával. Miért nem elég neked a korodbeli
csitrik természettől fogva zűrös élete?
– Most kiköpötten úgy nyilvánultam meg, miként az egy
korombeli csitrihez illő. Kis híján szerelmet vallottam neked. Pedig
nem is erről van szó. Különben mindegy is, mert csípőből rávágtad:
cinizmus.
– Tudod, hogy nézel ki ebben az útszéli lotyó-maskarában,
hupisárgára festett hajjal, rongyos fuszekliben, lila combokkal?!
Tudod, milyen borzalmas pacsuliszag árad belőled?! Tudod, mi
lesz, ha valamelyik fegyverüzér megtalál?! Tudod, mi lesz, ha ők