Fable Jégtánc

nevetni, nem rágatta magát búval-bánattal. Abból a ritka,
kiegyensúlyozott fajtából származott, amelynek egyedei
harmóniában élnek és túlélnek, mert értékrendszerük egyszerű és
természetes, az agresszív jellemvonások – nagyravágyás, hiúság,
irigység, féltékenység – hiányoznak belőlük, ezek helyét ironikus
derű, szeretet és melegség tölti be.
Jade bármikor számíthatott a pasasra. Ha csupán emberi szót
akart hallani, ha muszáj volt valakinek elújságolnia: gyönyörűen süt
a Nap, ha nem akart egyedül vacsorázni, telefonvégre kapta
Chris-Maxet, és a férfi sugárzása máris megmelengette. Voltak
napok, amikor nem is találkoztak, csak a kagylón keresztül tartották
a kapcsolatot; máskor kifulladásig dolgoztak a fényjárta kertben,
földet hordtak, sarat dagasztottak, palántákat ültettek, azt kívánva
nekik: éljetek sokáig.
Chris-Max ideális pasas volt. De Jade-től akár homokos is
lehetett volna, és viszont. Eszükbe sem jutott, hogy egymásba
szeressenek. Elválaszthatatlan barátokká váltak.
Megnéztek néhány elevenné varázsolt tűzfalat.
Jade elképedt tőlük; valamennyi mozgalmas jelenetet ábrázolt,
mégsem a reklámfilmek sterilizált, elhülyült boldogságát árasztották;
minden ecsetvonás egy-egy halk-szép hangulatot lopott a falra a
képzeletből.
A családi nappalit valóban évekig lehetett volna bámulni, az
ablakon rézsút behömpölygő, mézlő fény látványa emlékek,
sóvárgások végtelen sorát ébresztette fel, a lazán félrehúzott
függöny mintázatának röntgenképe végignyúlt a padlón, s az így
keletkezett rajzolat Andersen-meséket suttogott.
Jade több száz évre visszamenőleg belelátta a sarokban álló
fotelba a család tagjait, holott Chris-Max monumentális festményein
nem szerepeltek emberi alakok. Egyszerűen csak ott termettek,
mindenki számára mások, fülön fogták a teáskannát, leültek a
magas támlájú, kényelmes fotelba, az ablak elé léptek, s a fény
aranylóvá fürösztötte őket.
Chris-Max a velejéig művész volt, épp ezért soha nem is nevezte
annak magát. A rajta átszüremlő képvilág abból a birodalomból
származott, ahonnan Tilton meg a Teherán ócskása jött – és még
számosan; alighanem onnan járt át ide Henri Rousseau is,