Fable Jégtánc

megismerésében.
Az opelista – harmincas éveiben éltesedő, lapos homlokú, heves
fickó – kiugrott a járgányból, nem üres kézzel: gázpisztolyát
markolászta.
– Kérj bocsánatot! – üvöltötte. – Vagy úgy megríkatlak, hogy a
Niagara elapad irigységében!
Jade szája lebiggyedt.
– Tényleg képes lennél rám lőni?! – kérdezte, csaknem
hüppögve.
Az opelista elvigyorodott, és mutatta, hogy gondolkozás nélkül
képes lenne: a lány arca elé emelte a fegyvert.
Mire az amúgy gyors és tevékeny Bárd odaért, a mérgeskedő
pasas hasmánt hevert a földön, ezét-azát fájlalva,
mozgásképtelenül.
Jade a gázpisztolyt nézegette. Megmutatta a zsarunak is.
– Most rekviráltam – újságolta. Végigmérte Bárdot,
megállapította, hogy a férfi ezúttal nem kancsalít, ám észrevett rajta
egyebet. – Tisztára kékeszöld a fejed. Te lunáriumba jársz?
– Húzzunk innen – javallotta Bárd.
– Valami ciki van?
– Vérciki van, Mylady. Zsaru vagyok. Kiment a fejedből?
– Már-már – sóhajtotta Jade. – Kezdtelek is megkedvelni, puszta
feledékenységből.
Kereket oldottak.
Tilton csendesen vigyorgott a hátsó ülésen.
– Ne vedd zokon, Bárd, de én élvezem. Mintha újra kölyök
lennék.
– Persze, ti csak legyetek kölykök, a balhét majd elviszem én.
– Pikírt a pasi – mondta a lány. – Fogadjunk, hogy nős vagy.
– Miből gondolod?
– A nős pasik tök hülyék, folyton a felelősségérzetükkel vannak
elfoglalva. Minden este a lelkiismeretük várja őket otthon, a tűzhely
mellett.
– Na? – kérdezte Tilton.
Bárd felsóhajtott.
– Nem vagyok nős. Nem is voltam.
– De azért... – súgta a bárzenész.