Fable Jégtánc

– Hoztam pezsgőt – mondta, hosszas tűnődés után.
– És visszaviszed, vagy megisszuk?
– Te mire innád?
– Arra, hogy szemernyit sem tévedtünk. Megláttuk egymást, és
tudtuk: csodálatosan összeillenénk az ágyban. Te talán csalódtál?
– Magamban. Nem gondoltam, hogy ennyire fontossá válsz
nekem.
– Jaj, ne. Akkor most szakítunk? – nyögte Jade.
Jaco felkönyökölt.
– Miért szakítanánk?
– Mert e kettő együtt jár.
– Úgy érted, ha az ember azt érzi, hogy a másik
nélkülözhetetlenné, halálosan fontossá vált számára, akkor
szakítani kell?!
– Nem?
Montana töprengve elbabrált egy vöröses hajtinccsel.
Azután pupilla-fekete pillantással Jade szemébe nézett.
– Még az is lehet, hogy neki van igaza. Mégis meg tudnám ölni.
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek, ez a szándék nem szokatlan
tőled.
– Ez öv alá ment.
– Nincs is öved.
Jade felemelkedett az ágyról. Kisétált a pezsgőért.
Mire visszatért, Jaco öltönyben állt az ablak előtt. Megfordult, a
tárnicskék köntösre meredt, és elfintorodott.
– Borzalmas – suttogta.
– Szerintem gyönyörű. Szeretném, ha ebben temetnének. Tilton
vette nekem, amikor befogadott.
– Az a rozoga fekete fotel is az övé volt. Igaz?
– Igen. Feltegyem a lemezét?
– Hiszen így sem vagy velem.
– Feltörjük a pezsgőt, vagy szárazon emésztjük egymást?
Jaco fogta a flaskát, és észrevétlenül kiemelte a dugóját.
Töltött a poharakba. Ittak.
Montana fel-alá járt a szobában.
– Úgy jöttem, hogy reggelig veled maradok. Nem is kell
kérdeznem, tudom, hogy nem szeretnéd. Mondj már valamit!